Johannes Hartl írása a menekültkérdésről

Johannes egy írását Herbert Dóri fordította le, egy hosszabb reflexió a menekültkérdésre.

Kicsit régebbinek számít, október 20-án tette fel a netre, majd november 2-án kicsit módosította. Főleg a németországi helyzetre reflektál (de ez is külön érdekes lehet azt hiszem), de általánosan is érvényes, amit mond. Sok szempontból és nagyon bölcsen beszél, ugyanakkor irányt is ad, hogy merre lehet menni, hogyan imádkozni. Érdemes elolvasni. 🙂

„Mit gondolsz erről a menekülthelyzetről?“ kérdezik tőlem gyakran augusztus óta. Eddig nemigen akartam nyilatkozni, mivel olyan sokrétű ez a probléma. A differenciálás pedig nem nagy divat egyik „táborban sem. Ezért elég hosszú ez az írás.
Mostanában aggasztó mértékben nő a külföldiek elleni erőszakos cselekmények száma és az idegenellenes hangulat. Napról napra éleződik a helyzet, ugyanakkor az emberek nagyrészt nem érzik, hogy a kormányzat valóságos megoldásokat kínálna a legsürgetőbb problémákra.

Mi a feladatunk keresztényként?
Az egyház legfőbb feladata ebben a helyzetben az evangélium hirdetése arabul, fárszi, urdu, török, stb. nyelven. Az embereknek kell étel és hajlék, de ennél sokkal több is. Reménységre van szükség! És a legtöbb Németországba menekülő muszlim azért menekül, mert az országuk romokban hever, a bosszú, a terror és a korrupció következtében. Ők mélységesen lelki-szellemi emberek, vallási kérdésekkel. Szükségük van a kiengesztelődés és a megbocsátás üzenetére. Igen, mi keresztények hisszük, hogy az élet Jézussal békességes és értelmes élet lehet. Kellene annyi öntudatnak lenni bennünk, hogy kimondjuk: nem véletlen, hogy azokban az országokban, ahol Jézus Krisztus evangéliuma volt a kulturális fejlődés hajtóereje, ott béke és jólét uralkodik, mag egyetlen muszlim ország sincs a világon, amelyben létezne sajtó-, vallás- és véleményszabadság. Történelmi lehetőség ez, a most érkezők többsége eddig olyan országokban élt, amelyekben nem volt egyszerű és veszélytelen hozzájutni az evangéliumhoz. Imádkozom, hogy legyen sokkal több munkás erre a túlérett aratásra!!

Prominens egyházi vezetők kijelentésével ellentétben ez nem jelenti az emberek szükséghelyzetének kihasználását a misszióra. Ez a kijelentés épp olyan bizarr, mint az, hogy kihasználja a fuldokló szükséghelyzetét, aki mentőövet dob neki. A legmélyebb emberi szükséglet, hogy legyen értelme a létezésünknek. A legfontosabb kérdés az Istenre irányuló. A válasz pedig Jézus Krisztus. Keresztényként ez a hitünk.
Manapság több muszlim jut el a Jézus Krisztusba vetett hitre, mint korábban valaha is. Sok a kereső ember a muszlimok között, sokan rendkívül elbizonytalanodtak a vallásukban, de éppannyira taszítja őket a nyugati szekularizmus. Meggyőződésem: bárhol kínálnak Németországban ALPHA-kurzusokat, istentiszteleteket vagy biblia-szemináriumokat a megfelelő nyelveken, azokat a muszlimok szívesen látogatnák. Nekünk, keresztényeknek le kell tennünk minden hamis félénkséget, szemérmességet, és merészen hirdetni Jézus Krisztus üzenetét. Kedvesen és nyíltan, de határozott üzenettel!
Különös jelentőséget kapnak most a személyes találkozások. Ellentétben a mi teljesítményre és projektekre összpontosító társadalmunkkal Afrika és a Közel-kelet legtöbb társadalmában sokkal fontosabbak a kapcsolatok. Minden csak személyes ismeretségek által működik.
A muszlimokat nagyon is érdekli a hit, szívesen beszélnek róla. Ha tisztelettel viszonyulnak az ő hitükhöz, akkor általában nagyon nyitottak arra, hogy ők is megismerjék a beszélgetőtársuk hitét.
Arra bátorítok mindenkit, hogy ne féljünk: a mi országunk keresztény jellegű és hosszú keresztény történelmet van. Senki nem tilthatja meg egy kereszténynek, hogy Németországban a hitéről beszéljen. Ez érvényes a menekültszállók vagy szociális intézmények segítőire is. Természetesen ezeken a helyeken nem lehet szó célzott misszióról. De hogy a saját személyes hitünkről beszéljünk, az hozzá tartozik szabad véleménynyilvánítás jogához.
A mi országunk kulturális alapjaihoz tartozik a keresztény üzenet ismerete és hozzá kell tartoznia a sikeres integrációhoz is, bár nyilván mindenki szabadon dönthet mellette vagy ellene.

Ami a helyzet politikai megítélését illeti, úgy gondolom, hogy a politikusa ócsárolása és az általános félelem destruktív. Aggasztó az idegenellenesség növekedése és nekünk, keresztényeknek a reménység és a szívélyes vendégszeretet szellemét kell szembeállítanunk ezzel. Mert aki előttünk áll, az mindig az egyes ember, akinek története van, nem pedig egyszerűen egy a jövevények névtelen tömegéből.
A hangulat mostani átfordulása azonban jelzi, hogy valóságosak a problémák, amelyeket figyelmen kívül hagynak sokan mind a felelős vezetők, mind a média körében.

Amit most átélünk, az a politikai tehetetlenség (Johannes szebben fogalmaz: a politika cselekvési képességének kiesése – a ford.). Egyfelől kitárják a kapukat, másfelől nem tudják megmagyarázni, mi a terv a valamikor elvégzendő integrációra – ez nem felebaráti szeretet, hanem veszedelmes rövidlátás.
Alapvetően a nyíltság és az optimizmus jelzése nagyszerű. Teljesen világos, hogy a menekülteket segíteni kell, igen, Németország legyen vendégszerető és a világra nyitott ország. De nem kell különösebben nagy intelligencia ahhoz, hogy felismerjük: a kínálat keresletet hoz létre.
Milliónyi (talán milliárdnyi?) ember van, aki szívesen élne olyan országban, mint Németország. Nekem magamnak már a 90-es évek vége felé eljött az igazság órája. Akkoriban nem volt nagyobb háború a Közel-Keleten. De ott is, ahogy Afrikában is, számtalan ember mesélte, hogy legnagyobb álmuk lenne egyszer bevándorolni Németországba. Sokan címeket is kértek tőlem. Úgy hallották, hogy nagyon jó az élet mifelénk.
Még csak rosszindulatot sem feltételezek ezekről az emberekről: látnivaló volt, hogy valóban azt hallották, nálunk viszonylag egyszerű minden, ha már egyszer itt van az ember. Valaki még azt is mondta nekem, hogy a németországi szociális segély több pénz, mint amit ő ott munkával megkeres. Sajnos igaza van: ez sok országra áll, ez is egyik jele az ordító globális igazságtalanságnak.
És hát Afrika nyugati partján már akkoriban is nagyon magas volt és biztos, hogy Ugandában sokkal kevésbé volt kellemes az élet, mint Németországban. Mégiscsak naiv dolog lenne azt gondolni, hogy kizárólag olyanok indulnak útnak Németország felé, akik súlyos bombázások elől menekülnek.

Csakhogy az a gond, hogy vannak pontosan ilyen emberek is. Vannak Németországban olyan menekültek, akik a legborzalmasabb háborúk elől épp csak az életüket tudták megmenteni. Talán százezrek is! De messze nem mindenki ilyen. Az én véleményem az, hogy ha segíteni akarunk azoknak, akik valóban szükséget szenvednek, akkor nem kell segítenünk a kevésbé rászorulóknak. Azaz abból kell kiindulnunk, hogy alighanem lényegesen többen vannak a Németországba érkezők között olyanok, akik nem jogosultak menekültstátuszra, mint olyanok, akik jogosultak.

Aki egy forgalmas kereszteződésben ingyen sört kínál, az ne panaszkodjon a nagy tolongás miatt. Azonban azt állítani, hogy ezeket az embertömegeket úgyis lehetetlen megállítani, csak annyit tehetünk, hogy kihozzuk ebből a helyzetből a legjobbat („Megoldjuk!”), ezt állítani rövidlátó és gyáva dolog.

Megnyitni a határokat és gyakorlatilag ellenőrizetlen beáramlást engedélyezni aztán utólag, elég hosszadalmas eljárásban tisztázni, hogy ki maradhat, ez is rettentően embertelen.
Arra ösztönzi az embereket, akik hallomásból úgy tudják, hogy Németország mindenki számára nyitva áll, hogy költséges, rendkívül veszedelmes, útra induljanak, nagyon messzire távolodjanak a hazájuktól. Teljességgel téves elképzeléseket kelt, amelyek szükségszerűen csapnak át hatalmas csalódottságba, amikor valaki egy szót sem beszél az új ország nyelvén, egy túlzsúfolt, koszos tornateremben találja magát, csak azért, hogy esetleg még évekig bizonytalan legyen, vajon maradhat-e hosszabb távon.

Lényegesen humánusabb lenne sokkal világosabban tájékoztatni az embereket a németországi menekültstátusz feltételeiről és gyorsított eljárásban elbírálni a kérelmeket külföldön működő állomásokon (mondjuk Észak-Afrikában vagy Törökországban stb.). És aztán következetesen kitoloncolni, a határokat pedig ellenőrizni, hogy pontosan azok kapjanak menedéket Németországban, akiknek erre valóban leginkább szükségük van.

Itt azonban elérkezünk a jelenlegi vita egyik legnagyobb vakfoltjához. Az a kérdés: pontosan ki is jut el Németországig? Aki Szíriából vagy Afrikából jön Németországba, annak minden valószínűség szerint nagyon sokat kellett fizetnie ezért. Ez a pénz pedig nem ritkán veszedelmes csempészbandákhoz került.
Ezzel szemben ki az, aki nem jön? A legszegényebbek. Az öregek. A nők. A sebesültek. És Szíria esetében: sok keresztény, akik számára már az is túl bizonytalan, hogy a határig eljussanak. Azt állítom, hogy a leginkább segítségre szorulók azok, akik magában Szíriában vannak vagy tömeg-táborokban Libanonban és Törökországban. Ott van a valóságos menekültváltság. Ott a legégetőbb a szükség.

Igen, az, hogy a nyugat nem vette ki a részét erőteljesebben és hamarabb az ISIS elleni harcból, és hogy az USA a teljesen elhamarkodott iraki visszavonulásával (akkor sokan ujjongtak Németországban, yeah, Obama!) tette igazán lehetővé a helyzet eszkalálódását, mindez botrány. A konfliktus megoldása azonban nem lehet az, hogy fiatal férfiak számára nagyvonalúan menedéket kínálunk Németországban, miközben a gyerekek, nők, öregek, betegek kénytelenek maradni, kiszolgáltatva a világ minden tájáról egyre nagyobb számban érkező eszement dzsihádistáknak.

(Igen: a Nyugat maga is felelős a Közel-keleten kialakult helyzetért, de mielőtt szidni kezdjük az Egyesült Államokat és Busht: Szíriában nem volt nyugati katonai beavatkozás és mégis polgárháború lett. Minden összetettebb, mint ahogy gondolnánk.)

De hogyan kezeljük azokat az embereket, akik hozzánk jöttek? Rájuk az érvényes, hogy mindegyiküknek megvan a maga története, mindegyiküknek arca van, mindegyikük méltó a figyelemre, tiszteletre, szeretetre. A legsürgetőbb kérdés azonban az, hogyan tud a társadalmunk hosszú távú perspektívát kínálni nekik, ha lelohadt az ingyenes koncertek és befogadó rendezvények lelkesedése. A válasz pedig: csak akkor fog sikerülni, ha a kulturális integrációt és a képzést nem csak támogatják, hanem meg is követelik.
Mindkettő csak akkor lesz sikeres, ha korlátozzák az új érkezők összlétszámát. Ha – ahogyan most van – évente több külföldi menekült érkezik, mint ahány ember Németországban születik, az mindenképp figyelemreméltó trend. Nem segít, ha arra hivatkozunk, hogy a menekülteknek létszáma a teljes népesség létszámához viszonyítva alacsony. Természetes, hogy a legtöbb menekült a háborús területekkel szomszédos országokban él – de ott hatalmas sátortáborokban és katasztrofális körülmények között. A társadalomba azonban csak akkor fognak beilleszkedni, ha az összlétszámot korlátozzák.
Természetesen Rottach-Egern-ben és a berlini egyetem középkor-kutató szakán nem egyhamar fog érződni, hogy túl sok az idegen. De lesznek olyan környékek és a társadalomnak olyan rétegei, amelyekben a német nyelv és kultúra egyre kevésbé lesz jelen. Akinek romantikus képzetei vannak az ilyen negyedek kulturális sokszínűségéről, annak ajánljuk, hogy vegyen saját lakást Marseille-ben vagy menjen el gyakornoknak egy szakközépiskolába Neu-Köllnben. Nem, a napnyugat nem fog elsüllyedni és nem is jön senki, hogy mindannyiunkat megölje, de elmenekülünk a valóságtól, ha tagadjuk a nyilvánvaló problémákat, amelyek mindenütt elharapóznak, ahol…

Most pedig eljutunk a vita legkellemetlenebb részéhez. Amelyek mindenütt elharapóznak, ahol különösen erős az iszlám befolyása.
Az iszlám kritikáját a nyilvánosság egyelőre mindig rasszizmusként értelmezi, állítja be. Ez meglepő, hiszen az iszlám nem etnikum, hanem vallás. Vannak muzulmán és nem muzulmán szírek, irániak, törökök stb. És a magukat muszlimnak nevezők életét is, nagyon különböző mértékben szabja meg az iszlám.
De ahogy a kereszténység kritikája nem rasszizmus, ugyanúgy nem az az iszlám kritikája sem.

Most olyan országban élünk, ahol szerencsére vallásszabadság van. Ez azonban természetesen csak ott érvényesül, ahol nem korlátozza a szabad, demokratikus rend egyéb alapelveit. Senki nem tagadhatná meg az adófizetést vagy a törvények betartását a vallási hovatartozására való hivatkozással.

Nem létezik „az iszlám magában”. Ezért problémás minden kijelentés az „iszlámról”. Különösen azért is, mert ezek a kijelentések mindig hajlamosak minden muszlimot egy kalap alá venni. Az iszlám rendkívül sok formában megjelenő vallás, sajnos máig rettentően nagy különbségek vannak a Korán értelmezésében. Egyébként ez az egyik oka annak, hogy muszlimok világszerte annyi helyen háborúznak egymással. A kérdés, mi lenne a Korán „helyes értelmezése”, igen nehéz. A békés muzulmán számára a békés értelmezés a helyes, az ISIS-követőnek a terror. Mi haszna, hogy békés muszlimok arról beszélnek a német tévében, hogy az iszlám békés, amíg a más véleményen lévők kapják a fegyvert és a pénzt Szaúd-Arábiából és hivatkozhatnak megfelelő szúrákra és haditokra?

Tehát: a legtöbb muszlim békés, kedves ember és sok tekintetben közelebb állnak a keresztényekhez, mint a nem keresztényekhez. Azt is gondolom, hogy az iszlám világ mostani megrázkódtatásai ideális táptalajt adnak ahhoz, hogy muszlimok megismerjék Jézus Krisztust. Pontosan ez történik tömegesen Németországban. És a muszlim-ellenességgel és az iszlám elleni kollektív megvetéssel csak bezárjuk az ajtót előttük. Alapvetően minden emberi vallás és kultúra megérdemli a nyitottságot, a dialógust, a tiszteletet és a toleranciát.
Kifejezetten arra hívok mindenkit, hogy ismerjünk meg muszlim embereket, találkozzunk velük kedvesen és nyíltan. Szinte mindig kedves, békés és főként egyszerűen teljesen normális emberekkel fogtok találkozni.

DSC02185Az állam szempontjából azonban több meggondolandó dolog is van, nem csak a „tárt karok” kultúrája.
Ott, ahol az államnak kereteket kell meghatároznia, a szabad, demokratikus állam sok ponton kényszerűen közvetlen szembe kell szállnia a tradicionális muszlimok kulturális-vallási gyakorlatával. Meg kell tennie, ha államként hiteles akar maradni. Az új, muszlim állampolgárok integrációja csak akkor fog működni, ha az állam egésze sokkal inkább egyértelművé teszi, mibe kell beilleszkedni és mi történik, ha valaki nem hajlandó tiszteletben tartani az ország törvényeit. Az ország törvényei pedig a zsidó-keresztény örökségen alapuló liberális nyugati társadalmi rendből fakadnak. Ez pontosan az a társadalmi rend, amelynek a gyűlöletére gyerekkoruk óta tanítanak muszlimok millióit. Ez a gyűlölet ugyanúgy része a legtöbb muszlim nemzet kulturális DNS-ének, ahogyan a nők alacsonyabb helyzete és az Izrael iránti gyűlölet.

A nagyszámú muszlim érkezése épp akkor vezet gettósodáshoz, erősebb muszlim-ellenességhez és a társadalom még erősebb kettészakításához, ha az állam olyan liberálisan áll a helyzethez, hogy nem nevezi meg világosan a kötelességeket, amelyeket teljesítenie kell annak, aki Németországban szeretne élni. Ezeknek a kötelességeknek a teljesítése különösen azoknak fog nehezére esni, aki a Korán tradicionális és szó szerinti olvasatának követői. Mondhatjuk úgy is: minél elkötelezettebben éli valaki az iszlámot, annál nehezebb lesz számára a német társadalomba való beilleszkedés. Minél kisebb szerepet játszik valakinek a hétköznapjaiban az iszlám, annál kevesebb gondja lesz azzal, hogy beilleszkedjen egy olyan társadalomba, amelyben a nők is mennek választani, mindenfelé templomok és feszületek állnak, a diáklányok strandolnak, a női iskolaigazgatók ténylegesen döntéseket hozhatnak, egy férfi jelenléte nélkül, ahol a tinik szexuális életet élhetnek és ahol alapvető élelmiszer a sör meg a sertéssült.
Természetesen vannak liberális muszlim teológusok, akik egyszerűen demokratikusan és toleránsan magyarázzák az iszlámot. Jó, hogy vannak! Sajnos azonban a többségükben muszlim országokban nemhogy nem áll mellettük a többség, hanem ott alighanem csak rendőri védelem alatt mozoghatnának, mert árulónak számítanak!

Attól tartok, hogy a közeljövőben erősen meg fog változni a hangulat, eufóriából át fog csapni egyre nagyobb idegenellenességbe. Akkor, ahogy most is, az lesz a feladatunk keresztényként, hogy imádkozzunk a politikusainkért, akkor is, ha nem minden döntésüket tartjuk bölcsnek. Hogy segítsünk a menekülteknek akkor is, ha nem hisszük, hogy az lenne a helyes út, hogy mindenki itt maradhat. Hogy tanúságot tegyünk Jézusról a muszlimok előtt tettekkel és szavakkal, akkor is, ha a növekvő muszlim népesség így is egyre erőteljesebben alakítja majd az országunkat. Hogy rámutassunk a problémákra anélkül, hogy pánikot keltenénk. Hogy a reménység hordozói legyünk akkor is, ha magam részéről a „Megoldjuk!” jelszavát a hosszú távú hogyanra vonatkozó konkrét útmutatás nélkül könnyelműségnek tartom.
Annak, aki hisz, mindig van reménysége. És Istennek mindig is az volt a sajátossága, hogy azt, amit az ellenség rombolásra tervezett, végül üdvösséggé alakítsa! Imádkozol velem, hogy pontosan ez történjen?

Közzétéve Johannes blogjában (http://johanneshartl.org/blog/) illetve a Facebookon

Fordította: Herbert Dóra