Szeretnék még pár dolgot kiemelni, amiben személyesen nekem sokat adott a konferencia.
1) Nekem is az egyik legnagyobb élmény volt, ahogy Johannes lerajzolta, és elmagyarázta, hogy az emberek tekintetétől el kell vonulnunk, csak Isten tekintete alá állni (és lehetőleg ott is maradni).
Ez nekem hihetetlenül sokat jelentett: hogy nap folyamán is másszak ki az elvárás-spirálból – és helyezkedjem bele, higgyem el, hogy ahogy Ő lát, az az énkép visz előre, abból lehet építkezni. A többi csak lehúz, megbénít – különösen a lelki előmenetelben, a mások lelki üdvéért való tevékenységben.
2) Sokat adott az egységért való ima, különösen annak első része: az önmagunkon belül való egység. értelmünk, érzelmeink és akaratunk egysége.
Valamint az a gondolat, hogy minden elöljárót (papot, püspököt) Isten helyezett oda (Johannes esete a püspökével) – és még ha szenvedésekkel, elutasítással jár is, valahogy tartsunk ki imában, vezeklésben, alázatban, hűségben – az egységben.
3) Rengeteget adott a péntek esti közbenjárás – úgy mindenestül. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezek a dolgok egyáltalán összefüggnek, amikért Johannes ott imádkozott. Nevezetesen, hogy a sötétség, a halálvágy, az öngyilkossági hajlam – egy tőről fakadnak. Ne is áltassuk magunkat, ez nem arról szól, hogy “de jó lenne már a mennyben lenni”, Isten szerint pont ott van a helyünk, ahol vagyunk (nem tévesztette el, nem felejtett ott stb.) – Ez az egész valami szellemi ködben, mocsárgázban tart minket, ami pont abban akadályoz meg, hogy tegyünk másokért (akár lelki tanáccsal, akár közbenjárással), akiktől a környezetünkben valami negatívat tapasztalunk.
(De így világosabb lett a kép, hogy hogyan működik a gonosz, és hogy lehet már az elején felismerni, hogy “ki az”‘ és “merre visz” – ebben egyébként nagyon sokat segített és hasonlóan jókat mondott Móni szoc. tesó odahaza, Hűvösvölgyben. Utólag is nagy köszönet Neki érte.)
4) Ha csak szavakat emelhetnék ki a konferenciából, akkor a két gondolat, amit hazahozhattam onnan: a BIZALOM és a KITARTÁS. Bízni abban, hogy: Isten szeret minket, az a célja, hogy Magához, az Ő Országába vezessen el minket – minden fájdalom, nehézséget is ezért enged meg. Hagyjuk magunkat vezetni.
Kitartás az imában: ne adjuk fel, még ha nem is hoz eredményt az imánk a mi tűréshatárunkon belül. Isten időszámítása más: Ő néha tesztel minket: “tényleg akarod? Igazán? Akkor is, ha több az ára?”. (Nagyon megindító volt, ahogy a drogos, érdektelen fiatalokért való közbenjárásról mesélt, akiktől szinte átvették a közbenjárásban a sötétséget.)
5) 🙂 És végül két személyes sztori. Hát ezek hihetetlenek voltak. Mindkét esetben a zárakat használta Isten a megleckéztetésre:
Péntek este (a Szociális Testvérek hűvösvölgyi házában kaptam szállást) magamra zártam a fürdő ajtaját, és beletörött a kulcs a zárba. Az első reakcióm a pánik volt: el sem tudok képzelni borzalmasabb halált, mint kis helyen párában megfulladni. Kiabáltam, és jöttek is a testvérek segíteni, de bevallom, azt gondoltam, hogy nők lévén, nem fogják tudni megoldani a dolgot, és hogy itt fognak hagyni. Tehát:
– volt egy probléma, ami a túlzott zárkózottságomból adódott (egyszemélyes apartmanban minek zárom kulcsra a fürdőt?)
– kétségbe estem: egy pici gondtól teljesen el is szállt az Istenbe vetett hitem és bizalmam
– nem bíztam az embertársaimban
Még mélyebben süllyedtem az előző kettőben: amikor homályosan kezdett derengeni, hogy innen már tényleg csak két út van: az átkozódás, és káromlás (ez volt bennem az erősebb hang), vagy (nagyon halkan) a hit és a bizalom Valakiben, aki még mindig ugyanaz.
(A lányok közben több technikai praktikát is bevetettek) Szabályosan érezni lehetett a levegőben a feszültséget, és azt a pillanatot, amikor kint és bent megszületett az a döntés, hogy nem: innentől kezdve nem az emberi erőnkkel dolgozunk, hanem hittel (és némi alázattal) imádkozunk – és megengedjük Istennek hogy megoldja. (Orsi testvér szerint ács és asztalos munkák esetében Szent József közbenjárását érdemes kérni.)
Vasárnap reggel ugyanez megismétlődött (ha még nem lett volna elég világos, mit is akar Isten tanítani nekünk ezzel): siettünk volna a reggeli misére, amikor beragadt a garázs zárja – nem tudtuk kinyitni, és kihozni az autót. Emberi erővel próbálták nyomni, rúgni hárman is – meg se moccant. Eszünkbe jutott az előző eset, és elkezdtünk beszélni róla -de konkrétan még mindig nem imádkoztunk. Már fel is adtuk (szóltunk telefonon másoknak, hogy forduljanak még egy kört értünk, így ők is lemaradtak volna a miséről). Amikor – valami egészen halk hang hatására – mégis elkezdtünk magunkban (egymástól függetlenül) hittel segítséget kérni (ki Szent Józseftől, ki a Szűzanyától) – és a zár (pedig ekkor már csak egy ember próbálta: a kulcsos) egész könnyen kioldott. :)))
Mindkét történetben fényes tanulságot mutatott be Isten: A KULCS A HIT, ami a zárt ajtókat felnyitja.
Először kell hinni, akkor is, ha semmi jele a reménynek, és azután lépni (nem pedig fordítva): lépni, a “hátha megsegít, de lehet, hogy nem” bizonytalanságában, vagy várni, amíg lesz szilárd alapja a hitemnek… – sose indulok el.
Nagyon hiteles volt a számomra az a történet, amikor annyi kétségbeesett ima után ( a szír baráti család kapcsán) Johannes HITben kijelentette: hogy most odamegy a vámtiszt az útlevélhez, megfogja és visszaadja.
Köszönök mindent! Szeretettel: Anikó
